Az állatvilágban az ismert fajok tizede parazita. Sok szakértő szerint valószínűleg ugyanez igaz a kreatív gazdaságra is. Mindig is voltak „élősködők” a kultúránkban, akik kalózkodásból vagy mások átveréséből élnek. Bizonyára vásároltunk már utcai piacokon, ahol az árusok hamis Nike-okkal, Levisekkel, Rolexekkel csencseltek. A parazita-stratégia alapszabálya meglehetősen egyszerű: meggyőzünk valaki mást, hogy befektetést eszközöljön ki számunkra egy piac kialakításában, ami így fedezheti majd az innováció, a reklám, a terjesztés vagy bármi más költségét.
Nem titok, a gazdaság financializációja egyenlőtlenségi mintákat, kulturális és társadalmi változásokat hozott. E változások hátterében a tőke közvetítésének módjában bekövetkezett sajátos változás áll. A digitális szektor sikere a „reálgazdaság”, a gazdasághoz valódi értéket hozzáadó árukat és szolgáltatásokat előállító vállalatok és egyének kudarcához is vezetett. Nagyszerű metaforát alkot erről Michael Hudson, aki a gazdaság financializációját ahhoz hasonlítja, ahogyan az élősködők irányítják a gazdatestük agyát. A természetben a parazita először is tompítja a gazdatest tudatát, hogy ne tudjon arról támadás alatt áll. Ezután olyan enzimeket termel, melyek irányítják a „vendéglátó organizmus” agyát, és elhitetik vele, hogy meg kell védenie benne élősködőt: hogy a kívülálló a saját testének fontos része, mely különleges védelmet igényel.
A mai digitális (kereskedelmi és haknigazdasági) szektor valami hasonló módon viselkedik. Úgy tesz, mintha az ipari termelő és fogyasztó gazdaság része lenne. Általánosságban ez azt jelenti, hogy az általuk kínált „termékek és szolgáltatások” többsége nem járul hozzá az általunk ismert klasszikus termeléshez (vagy nem képviseli azt) . Ezek a „javak” a reálgazdaságon kívül léteznek, de profitot vonnak ki (táplálkoznak) belőle.
A parazita gazdaság
Érdemes tehát megbarátkozni ezzel az új fogalommal, és megismerni azt is, hogy miért tehet tönkre egyes vállalkozásokat, de miért is nyit(hat) új lehetőségeket a kreatív elmék és alkotók számára. Ha valaki olvasta Ted Gioia hírlevelét, a „The Honest Broker”-t, akkor talán ismeri a „Are We Now Living in a Parasite Culture?” című cikkét is. Ebben egy érdekes megfigyelést tesz: Manapság a parazita vállalkozások a világ legnagyobb vállalatai. Technológiáik sok káros dolgot tesznek, de az utóbbi időben arra összpontosítanak, hogy »hamis kultúrát« szolgáljanak fel, és kiszipolyozzák a valódi emberi művészek kreativitását.
Csak vessünk egy pillantást a domináns digitális platformokra és gondoljunk bele, hogy valójában milyen keveset alkotnak. De az általuk végzett »piócázás« mennyisége tényleg egészen elképesztő, különösen, ha összehasonlítjuk a múlt domináns vállalkozásaihoz képest.
Mert mit hoz létre a Spotify valójában? Egyáltalán semmit!
A Spotify emberei nem aggódnak a „pocsék” alkalmazásuk miatt, mert annyira el vannak foglalva azzal, hogy a kreatív gazdaság vérét szívják (melyhez egy cseppet sem járulnak soha hozzá). A vezérigazgatójuk gazdagabb, mint bármelyik zenész volt valaha valamikor is a világtörténelemben.
-
TikTok, tik-tak-tik-tak
Mit hozott létre valójában a TikTok? Semmit sem. Ez a cég több milliónyi „önként és dalolva” tartalmat gyártó alkotójára támaszkodik, akik közül egyik sem alkalmazott. Legtöbbjük „efemer reményekért” és soha „meg nem valósuló álmokért” dolgozik. A TikTokot úgy működtetik, mint egy hollywoodi stúdiót, de stáb, rendezők, forgatókönyvírók vagy bármilyen kreatív tehetségek nélkül. De ez aligha számít ma, ha csak egy parazita cég vagy, aki akaratlan gazdatestekből tengeti szerencsétlen, de gazdag életét.
Nem véletlen, hogy a Forbes milliárdosok listája ma tele van olyan személyekkel, akik parazita üzleti stratégiák révén gazdagodtak meg. Igen, ez pontosan azt jelenti, hogy szinte semmit sem teremtettek, csak mások kreativitásán „lakmároztak”. Ám ha kicsit jobban megkapargatjuk a dolgot, kiderül, hogy ennek az éremnek is van egy másik, egy ismeretlen oldala. Valójában a „parazita gazdaság” a legjobb dolog, ami valaha is történt velünk, a szakmai életünk tekintetében, ha a kreatív és szabadúszó piacon tengetjük életünket. És talán az is lehet egyszer a kedves olvasó számára is. Megpróbáljuk elmagyarázni, hogy miért is.
Digitális rögvalóság
Hasonlítsuk ezt a műfajt össze a múlt ipari óriásaival: a Ford autókat gyártott, a Boeing repülőgépeket, a GE pedig háztartási gépeket. Ezek a vállalatok nyersanyagokat alakítottak át kézzelfogható termékekké. De vajon igazságos ez az összehasonlítás? Egy bevásárlóközpont-tulajdonos vagy egy e-kereskedő például érdekes nézőpontokat oszthatna meg velünk. Nem hoznak létre semmit a plázáikban vagy a webshopjaikban, de biztosítják az infrastruktúrát, mely lehetővé teszi a vállalkozások virágzását. Nem érdekli őket, hogy a „bérlőik” mennyit keresnek, de ők fizetik a meghatározott árat az általunk biztosított helyért és szolgáltatásokért.
Ez az analógia tökéletesen illusztrálja a platform alapú üzleti modellt (haknigazdaságot más néven). Ahogy egy bevásárlóközpont fizikai infrastruktúrát, biztonságot biztosít, úgy a digitális platformok technikai infrastruktúrát, felhasználói forgalmat és „felfedezési mechanizmusokat” kínálnak. A legfontosabb különbség a méretükben és a határköltségeikben rejlik. Míg egy plázának fizikai korlátai vannak, addig a digitális platformok minimális többletköltségekkel szinte a végtelenségig bővíthetőek lennének.
Egy kreatív művésznek a hagyományos kiskereskedelmi világban vagy meg kellene győznie egy butikot, hogy készletezze a darabjait (50-60 százalékos kiskereskedelmi felárral), vagy drága üzlethelyiséget kellene bérelnie. Ehelyett ma az Etsy-n keresztül árul(hat), így világszerte eléri a vásárlókat, miközben az otthoni stúdiójából dolgozik. Igen, platformdíjat fizet, de a potenciális piaca exponenciálisan nagyobb lesz. Vagy vegyünk egy zenészt, aki korábban több ezer dollárt költött demók rögzítésére és ezek lemezkiadóknak való elküldésére, remélve, hogy sikerülni fog neki a nagy áttörés. Ma már közvetlenül a Spotifyon és a YouTube-on ad(hat) ki zenét, és szerény, de fenntartható jövedelmet épít(het) ki a globális közönségből. Valljuk be, ez az ami húsz évvel ezelőtt lehetetlen lett volna.
Szimbiózisban az új gazdasággal
Van egy lenyűgöző pszichológiai dimenziója ennek a parazita gazdaságnak azért. A digitális bevételek gyakran kevésbé érződnek „valósnak”, mint a fizikai tranzakciók, még akkor is, ha az összegek azonosak. Ez hasonló ahhoz, ahogyan az emberek szabadabban költekeznek a hitelkártyájukkal, mint készpénzükkel, mégis a fizikai tranzakciókban van valami, ami sokkal tartalmasabbnak tűnhet számukra. Ez a digitális „értékparadoxon” magyarázatot adhat arra, hogy az emberek miért haboznak fizetni a digitális tartalomért, miközben szívesen költenek 1600 forintot egy presszókávéra. Egy utcai zenész, aki 50.000 forintot keres készpénzben, miért érzi magát sokkal sikeresebbnek, mint egy „digitális alkotó”? Aki havi 400.000-et keres egy streaming-platformon keresztül?
Talán még mindig egy átmeneti időszakban vagyunk, amikor a digitális értékhez való pszichológiai viszonyunk még nem érte utol a digitális gazdaság valóságát. Ahogyan a papírpénzt egykor szkeptikusan kezelték az arannyal szemben, a digitális jövedelmet is kevésbé érezzük „valódinak” még, annak ellenére, hogy ugyanolyan vagy talán még értékesebb.
Az igazság az, hogy nem a platformok paraziták, hanem a digitális infrastruktúra-szolgáltatók azok.
Miközben jogos vitát folytatni a bevételmegosztási modelljeikről és a piaci hatalmukról, nem szabad figyelmen kívül hagynunk, hogy miként demokratizálták a piacokhoz és a közönséghez való hozzáférést is. A kihívás nem az, hogy ezek a platformok léteznek! Sokkal inkább az lenne a kihívás, hogy biztosítsuk, hogy fejlődjenek, és jobban szolgálják az őket működtető alkotókat. Miközben továbbra is a digitális transzformáció birodalmában botorkálunk, talán nem is az az igazi kérdés, hogy élősködő kultúrában élünk-e, hanem, hogy hogyan tudjuk jobban összehangolni a platformok sikerét az alkotók boldogulásával. Végül is, egy valóban szimbiózisban élő kapcsolatban a gazdatest és a parazitája csak együtt boldogulhat.